Néha lelkiismeret furdalásom van, hogy esetleg olyan téves képet közvetítek,  mely szerint az élet egy öblös csészényi habos kakaó.

Hogy mondjuk például az adventi időszakban reggel kiveszem a frissen sült cipót a sütőből, miközben finom, népek zenéi karácsonyi összeállítás szól a lakásban, a kislányom elém szalad, szőke göndör fürtjei virgoncan libbennek, kezében mézeskalács kiszúrók, majd széles mosollyal nekilátunk az előző nap gondosan begyúrt, tökéletes mézeskalácstészta kiszaggatásához és hosszú órákat töltünk a cizellált díszítéssel, és amikor a férjem hazajön a munkából, a tojáshabtól enyhén maszatos arcunkra könnyű puszit ad, és vígan kacagunk együtt, ameddig a szem ellát, miközben egy citromsavas kis kutyulékot spriccelve hercig piros spricniből még záróakkordként letörlöm a konyhaasztalt, mielőtt könnyű, táncos mozdulatokkal DIY ajándékok gyártásába kezdenék.
Majd a legvégén kötök egy szalagot a hajamba.

Nem pont így

Hátttő. Nem.

Nem pont így, nem pont ez. De nem is ez a célom, mert hol van az megírva, ugye...
Inkább elmesélem, hogy amúgy hús-vér módon hogyan is lehet ez.

Most például úgy állunk, hogy a kislányom nagyságrendileg kis megszakításokkal hat hét itthonlét után – amikor én a normál munkaidőt szabadúszó lévén éjszaka  pótoltam be, tehát kimatekozható, hogy köbö mennyire lehetek úgy általában fitt – egy hetet töltött az oviban és újból valami isteni vírussal tért haza, amellyel egy kicsit beköpte a férjemet, így míg a gyerek hörögve köhög, addig a férjem taknyos.

Úgy vagyunk ezekkel a kis vírusokkal, mint ősszel a gesztenyével: majdnem minden nap van a zsebünkben egy. Mondjuk biztos kicsit segítene, ha a hörögve köhögő, illetve lázas kispajtások valahogy otthon tudnának maradni amíg fertőznek, de ez egyelőre úgy látszik, nem kivitelezhető, így aztán a kollektív a szívás.

Megcsúszva, de törve nem?

Tehát hogyan is állnék? Megcsúszva, de törve nem. Azt hiszem legalábbis, mert ma azért volt egy komolyabb mélypontom, kicsit még most is tart.

Miután a köhögés elterelte figyelmemet a háztartásról, ma egyszerre próbáltam mindent bepótolni. Míg férjem egy délelőttbe sűrítve  elintézte a bevásárlást, mostam, főztem, takarítottam és a kislányom egy ponton megelégelte a helyzetet és a „Hagyd a dagadt ruhát másra” tételmondatot úgy  érvényesítette, hogy egy „gel wax” fedőnevű zsírkrétával úgy másfél, két méternyi matyómintát rajzolt a szőnyegre. Úgy látszik, ez a legdurvább eszköze, már nem először veti be.

Először nem estem kétségbe, mindent ki tudok én szedni alapon, de amikor elkezdtem sikatúrázni, kezdett világossá válni, hogy ez most nem fog menni.

Semmi nem segít

Mindent megpróbáltam, szórtam be szódabikarbónával mosószódával, natrium-perkarbonáttal: semmi.
Spricceltem rá forró citromsavas vizet: semmi.
Dörzsöltem epeszappannal: semmi.
Kínomban addig kutattam, míg találtam valahol egy Vanisht: semmi.
(Hogy mindenki érezhesse a helyzet súlyát, elárulom, hogy tényleg 3 éve nem használok semmilyen ipari előállítású vegyszert a lakásban.)
Már együtt dolgoztunk a kisgyerekkel két fogkefével, hátha majd a mechanikai hatás: semmi.
De legalább a mamuszom cuki.

Gyakorlatilag olyan, mintha festékszóróval intézte volna el az egészet a gyerek. Elátkoztam a pillanatot, amikor felcsillant a szemem a Lidl csodás termékére, én mondom ördögtől való. Kínomban már a szőnyegáruházak kínálatát néztem, szerencsére van ebből a fajtából szuperakciós,de miután ez egy szegett padlószőnyeg, még csak kész sem lenne.

Most talán, talán az ammónia mintha csinálna valamit, ezt várom, miközben a rádióból valami furcsa szitárzene szól és én pedig a kanapén egy forró fürdő után próbálom felszívni magam arra, hogy tényleg be is gyúrjam azt a mézeskalácstésztát, hogy holnap legyen még mit szaggatni.

Mondjuk azt már most látom, hogy ha még egyszer könyvírásra adnám a fejemet, akkor a foltoldás kitenne egy teljes fejezete, már ebbe bele akartam tenni, de aztán nem értem a végére.

Zárszó

Most még pár választásom van:

1. Megtanulok hímezni, és egy olyan másfél méternyi matyómintát slingelek a szőnyegbe még ma éjjel.

2. Elengedem a kérdést, bár ez némileg nehézkes, mert pont a szoba közepén van a firka, és oda vezet, ahol a fa szokott állni.

3. Vagy akkor beledizájnolom a mintát a fa-kompozícióba. Hogy mondjuk a fán fut tovább a vonal...

4. Átkapcsolom ezt a szitárzenét valami másra.

(Mondjuk én személy szerint lassan öklendezem ettől a mézes-mázos cikkdömpingtől, a képernyőről gyakorlatilag lecsöppenő fotóktól.
Mélyen egyetértek a Feminfó legfrissebb írásával a témában.

Mi itthon mindketten olyan családból jövünk, ahol nem volt para a karácsony, ezért nálunk sem vált azzá, de azért egy fáig valahogy mégis el kéne jutni, mert egyelőre még az is távolinak tűnik.)

Na, hát őszintén most így állok, valahogy egy napja folyton ez a kép ugrik be.