Soha nem láttam magam nagy fehér ruhában a tavaszi napsütésben, hatalmas násznép előtt.Az egyik ok végtelenül prózai és talán kicsit meglepő: szégyenlős vagyok.
A másik inkább praktikusnak tűnhet. Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy 35 éves voltam, mikor „bekötötték a fejem”, és történelmileg úgy alakult, hogy a gyerek megelőzte az esküvőt. Szóval nem tartottam indokoltnak a fehér habot magamon, és kerestem azt a formát, amelyben jól érezhetnénk magunkat mindannyian. (Félreértés véletlenül se essék, mindenki vegyen fel olyan ruhát, amiben jól érzi magát!) Szóval a klasszikus ruha kilőve, más után kellett néznem, és azt sem tartottam mellékes szempontnak, hogy ne csak egyszer vehessem fel. Megkerestem egy nekem tetsző modell készítőjét, aki egy pillanat alatt megértette, mit szeretnék, és az alkatomhoz valamint az alkalomhoz alakítottuk a ruhát. S miután az elején eldőlt, hogy nem ragaszkodunk a hagyományokhoz, senkit nem lepett meg, hogy az egyik kedvenc színemből, türkizből készült. És ha már arra jártunk, Sárinak is került egy kis fodros ugyanabból az anyagból.
Ruha megvan, de hol legyen a helyszín, a catering, a meghívók, a csokor… Már nem is emlékszem, kinek jutott eszébe az a zseniális ötlet, hogy legyen a lagzi édesanyámék társasházának kertjében. A kert csodálatos és dús, buja és vad, beépített rózsalugasokkal. Tökéletes helyszín, és azt éreztem, nekem lesz a legszebb, „Alíz Csodaországban” esküvőm… A világításban egy barátnőm segített, aki minden születésnapján kerti partit ad, és az évek alatt rengeteg fényt kibocsátó alkalmatosságra tett szert – színes mécsesek világítottak a kertben
mindenhol. Az ételeket közösen találtuk ki, előre sütöttük a pogácsát, pácoltunk a húsokat, azokat sütöt sütöttük grillen a kertben, felváltva, hogy mindenki tudjon szórakozni. Körözöttet és egyéb könnyen készíthető
kencéket kutyultunk, melyeknek szintén nagy sikere volt.
A csokrom bonyolultabb esetnek bizonyult, nehezen találtam a hozzám illő virágot. Aztán beleszerettem a boglárkába. De nagyon kellett drukkolnom, mert azt mondták az üzletben, hogy pont az esküvőnket megelőző héten virágzik el. Mindig mentem érdeklődni, hogy állnak idén a boglárkák, de tartották magukat a naptárhoz és tényleg pont az esküvő előtti héten érkeztek az utolsó szálak. Sebaj, mondta a virágárus, hozatunk Hollandiából!
És itt álltam meg egy pillanatra. Mert addig nem gondoltam, hogy nekem zöld esküvőm lenne, de azt teljességgel feleslegesnek tartottam, hogy csak azért, mert épp beleszerettem, ennyit utazzon egy virág. Megmondom őszintén, már nem is emlékszem, mik voltak a csokromban, csak arra, hogy szép volt, és nagyon örült neki, aki elkapta.
A bort a pécsi szőlészeti kutatóintézetben vettük, ott lehet kapni ritka magyar fajtákat is. Ilyen az egyik nagy családi kedvenc: a cirfandli is. Az est fénypontja pedig – kétség nem fér hozzá
– Dezső volt. Illetve az ő barackpálinkája. Prémium barack, csak ennyit mondok.
Hogy megérte-e a sok fáradság? A rengeteg saját készítésű étel és dekoráció? Igen… mert a magunkénak éreztük. Mostanra úgy fest, ragadós lett a példánk, több barátunk szervez idén hasonló esküvőt.
És miért zöld? Mert szinte mindent kistermelőktől, magyar kisvállakozásoktól szereztünk be, amit tudtunk, magunk állítottuk elő, a ruhám nem csak egy napot „szerepelt”, és például nem fuvaroztattunk
boglárkákat Hollandiából. Persze a család segített a legtöbbet, és a legfinomabb pogácsát természetesen az anyukám sütötte, köszönet érte, meg persze Dezsőnek a pálinkáért!
