Néha sikerül egy kis időre kiszabadulnom az önkéntes fogságból, de valahogy mindig az a vége, hogy lesz egy újabb blogom. Fogalmam sincs hány éve indítottam az elsőt, és arról sincs elképzelésem, hány kering valahol az éterben.

Korábbi blogjaim mindig (szakzsargonnal élve ugye) „én-blogok” voltak. Írtam arról, hogy melyik barátommal merre szórakoztunk az éjszakában (akkor még szórakoztam), vagy aktuális szerelmi bonyodalmakról (még voltak), családi szálakról (akkor még nem volt saját), munkahelyi akármiről (akkor még dolgoztam, na jó, azt most is, csak máshogy).

Most meg tematikus kategóriában már minden kizöldült itt körülöttem, ami szuper, sosem gondoltam volna, de miután még mindig van pár olyan dolog, amiről szívesen írnék a sok zöldségen kívül, itt most ültő helyemben megalapítom magamnak a „Szombati személyes” rovatom.
Értelemszerűen szombaton szeretném reményeim szerint frissíteni, akkor úgysem jár erre senki.

Szóval Kína az origója mindennek. Hogy a férjem, kettő egész öttized hétre Kínába utazott, továbbképzés, vagy mi a frász. Főleg mi a frász.
Mi meg itt maradtunk a kisgyerekkel, amiben semmi problematikus nincs, metr jól kijövünk egymással. Hogy mégis legyen némi társaságunk és egy jó nagy zöld kert, amiben kiskorú lelkesen bóklászhat, átmentünk anyukámhoz. Nem messze, csak egy másik kerületbe. Másik séták, másik játszók, másik biobolt (valami bio azért legyen benne.)

Épp a másik játszón futattam még egyet a gyereken kora este, hogy biztosított legyen az esti alvás, amikor megláttunk egy kedves, idős házaspárt. A nénin ortopéd cipő, szövetszoknya, meg valami blúz-féle, a bácsin is szövetnadrág. Mozgásukon azért nagyon látszott már a kor.

Aztán jó alaposan megvizslatták a két pingpongasztalt, a szimpatikusabbra kihúzták a hálójukat és megindult az igazi meccs. Isteniek voltak!
Csuszák, ejtések, pörgős szervák, szerda este hét körül, valahol egy kertvárosi játszótéren az asztaloknál, egy szerintem hetvenhez közeli házaspártól.

Nem szeretem az ilyen élet igazságait megosztó, agyonphotoshoppolt fekete-fehér képeket, amik a Facebookon terjednek, csurranóscsöppenős  Coelho idézetekkel felpingálva, mert szerintem az álszenteskedés.

Ez meg simán szép és örülnék, ha így lenne.